Koltai Róbert

1991-2002 2003 2004 2010

Jancsi bohóc hagyatéka

A múlt hét végén mutatták be az Egy hölgy a Maximból című produkciót a József Attila Színházban. Az egyik főszerepet Koltai Róbert alakítja, aki hét éve játszik Angyalföldön. Másfél esztendeje művészeti vezető is. Márciusban pedig forgatni kezdi Világszám című filmjét.

Nemrég volt hatvanéves, fontos ez az ön számára, vagy nincs különösebb jelentősége?

Örömet csak az jelent, hogy nem hetven vagyok. És az is jó, hogy képes vagyok olyan szerepeket játszani, amelyekben az összes felvonást végigszáguldozom. Nekem nem adatik meg, hogy beérkezem este hétre a színházba, bemegyek a színpadra egy-két jelenetre nyolc körül, majd hazamehetek.

Nem hiszem, hogy olyat szeretne.

Nem, azt nem mondom. Nem is vagyok igazi epizodista. Az igaziaknak ugyanis rövid pillanatokba kell suríteniük mindent, én pedig már főiskolás koromban azokban a szerepekben éreztem igazán jól magamat, amikhez elég tér és idő állt rendelkezésemre. Legendás főiskolai vizsgánkban - amit Zsámbéki Gábor rendezett - A gondnokban, az első másodperctől az utolsóig jelen voltam, ki sem tettem a lábamat a színpadról. Amúgy borzasztóan tisztelem azokat, akik kis szerepből óriásit tudnak csinálni. Amikor sorban szerződtek Kaposvárra a kiváló fiatalok, akkor azt mondtam, hogy ők szinte főszerep tanszakot végeztek, mert jóformán csak főszerepet osztottak rájuk. Egyébként állták is a sarat.

Mondani szokták, hogy akik elszerződtek Kaposvárról, továbbviszik a szellemiségét. De tovább lehet-e azt vinni? Ha valaki máshol próbál meg úgy játszani, nyilván kilóg a sorból, vagy pedig "téríteni" kezd másokat. Ezzel már a művészeti vezetésnél is vagyunk: ön másokat próbál rávenni arra, hogy a kaposvári szellemben játsszanak.

Először saját rendezéseimben próbáltam a kollégákat az általam helyesnek tartott irányba terelgetni az elmúlt időszakban. Igyekszem rávenni őket is, hogy mondják a magukét. Talán emiatt is fejlődnek a produkciók tovább a főpróba, a premier után, a sokadik előadás is megőrzi frissességét.

Többen Léner Péter örökösének tartják az igazgatói székben.

Soha nem vágytam semmiféle hatalomra, talán azért, mert megkaptam ehelyett az emberek szeretetét. Amerre megfordulok az országban, de még a határok mentén is, odajönnek hozzám, megszólítanak, filmekből idéznek olyan mondatokat, amelyeket én már elfelejtettem. Azokban a pillanatokban nem szeretnék igazgató lenni, szeretnék megmaradni színésznek, rendezőnek. Egyébként az embernek azt a szellemiséget, amit ő jónak gondol, mindig meg kell próbálnia kiterjesztenie. Nem kell ehhez papír, jogosítvány, akkor is a kaposvári szellemiséget képviselem, ha semmilyen papírom nincs erről, és csak beosztott színész vagyok.

A hét végén sikerrel bemutatták az Egy hölgy a Maximból című darabot, de úgy hallottam, hogy Léner Péter a próbákon belerendezett a produkcióba, amihez ön hívta a rendezőt, Szőke Istvánt. Állítólag ebből komoly feszültségek támadtak.

Léner Péter valóban belenyúlt az előadásba, méghozzá jó érzékkel. Egy színházigazgatónak ez szíve joga. De ettől én még Szőke István darabjában játszom. Egészen kiváló rendezőnek tartom Szőkét. Valószínuleg az én hibám is, hogy ő nem értette meg magát a társulat egyik részével. Azt hittem, hogy az együttesben szükség van egy más típusú rendezőre, egy szenvedélyes, fanatizálni képes, igazi nagy "bohócrendezőre". Sajnos, csak részben volt rá fogadókészség. Hál'istennek a végeredményen ez nem látszik. Fergeteges az előadás, kiváló alakításokkal.

Nem arról van szó, hogy a József Attila Színházban kialakult bizonyos játékstílus, amitől valamennyire nyilván el lehet térni, de aki nagyon mást akar, annak - már nem először - beletörik a bicskája?

Amióta ott vagyok, azt látom, hogy Léner Péter igenis tágítgatni próbálja a színház kereteit. Ha csak azt említem, hogy a Vígszínházban - tudtommal - nem fogadták el Kern András darabját, most pedig szinte naponta hívnak telefonon, protekciót kérve, hogy szerezzek a Spencerre jegyet a József Attila Színházba, már akkor is jellemzem a helyzetet. Hatalmas siker lett. Nem sorolom fel az összes produkciót. Százas, kétszázas szériák mennek a színházban. Nekem ebben a társulatban színészként, úgy érzem, még hosszú ideig lehet helyem.

Rendez is?

Márciusban kezdjük forgatni Horváth Péter forgatókönyve alapján, Dés László dramaturgi részvételével a Világszám című tragikomédiát.

Mondta, hogy Szőke "bohócrendező", ebből is látszik, hogy vonzódik a bohócokhoz, hiszen az új filmjének is két bohóc a főszereplője.

Már Shakespeare-nél is sokszor a bohócok mondták ki az igazat. Apukám hagyatéka egy kazetta volt, amin verseket mond és énekel. Aztán CD-t gyártottam belőle, hogy a családtagok között szétoszthassam. A kazettán az egyik szám a bohócdal. Hiszek abban, hogy egy egészen kis gondolat, ötlet nagy dolgok alapjává lehet. A Csocsó azért nem született meg nyolc évig, mert a forgatókönyvíró társam, Nógrádi Gábor, akivel a legtöbb filmemet csináltam, hosszú ideig nem hitt abban, hogy kibírja a film a keretet. Azt, hogy az elején valaki elkövet egy majdnem főbenjáró bunt az ötvenes években, és csak egyvalami mentheti meg, ha május elsejét sikerül neki "pipec" módon megszervezni a kisvárosban. Nógrádi azt mondta, hogy ez történetnek túl kevés. Szerencsére nyolc év múlva sikerült meggyőznöm. Megérte, mert kétszáznegyvenezer néző látta a filmet, sőt, nyáron és ősszel Csehországban két fesztiváldíjat ís begyujtöttünk. Többek között a Csocsónak köszönhetem, hogy Menzel, aki látta a filmet, jelezte, szívesen játszana az új filmemben. Én pedig hiszek abban, hogy engem egy olyan egyszeru kis dal, mint amit apukám énekelt, megihlet. A papám azt mesélte, hogy amikor Jancsi bohócnak meghalt a lánya, akkor ott ült ő is a cirkuszban és az egész publikum tudta, hogy mi történt. Jancsi bohóc a tragédia ellenére föllépett, és azt énekelte, hogy "az arcom csúnyán festett, hófehér, a testem kóc, gitárom furcsa nótákat mesél. Az én hazám a nagy cirkuszporond, és én nem vagyok más, csak víg bolond. Gitárom, sírj helyettem is, gitárom, szólj helyettem is.Csendüljön fel a húr szava, bohóc vagyok, hát sírnom nem szabad." És most elárulok egy nagy titkot, lehet, hogy ezt a verset nem is Jancsi bohóc, hanem apukám írta. Számomra ebben a versben benne van az egész film.

Már megint visszatér az ötvenes évekhez

A film eleje az 1900-as években játszódik, de aztán percek alatt évtizedek telnekel, és egyszercsak ötvenhat októberében vagyunk.

Miért vonzza ennyire ez az időszak?

Mert erről a korszakról vannak olyan történeteim, amelyek jól megfogalmazhatók képekben is.

De miért nincsenek mondjuk a hetvenes-nyolcvanas évekből elregélhető történetei?

Gyakran csodálom az unokám szivacsagyát, hogy mi mindent szippant magába. Valószínűleg én az ötvenes években gyujtögettem. Most pedig az egész életem kitárulkozásból, megmutatkozásból áll. A gyerekkoromból és a fiatalkoromból pedig még mindig vannak olyan emlékképeim, amelyeket magamba szívtam, amelyeket érdemes a mélyből felhozni. Emlékszem például arra, hogy Dunaújvárosban, a Bartók Művelődési Ház előtt 1956-ban egymás kezéből kapkodták ki a bácsik a hangtölcséreket, és kiabálták a magukét. Egyszerre csak valaki felordított, hogy jönnek a lovas ávósok. Abban az időben, miután a fure lépni tilos volt, kis dróttal vették körbe a parkot. A vékony drótban, ahogy elindult a tömeg, az első ember hasra esett, aztán ráestek a többiek, és így vált tragikomikussá az amúgy szent forradalom. Hiszen egymás hegyére-hátára potyogak az emberek, miközben a szürkületből lassan előbukkant két teljesen elkeseredett kubikosló, targoncát vonszolva, a homokot vitték az építkezéshez. Ez a groteszk jelenet benne lesz a filmben. Ilyen látványokból építkezem. A nagy alkotók nyilván a képzeletükből is képesek sok mindent megszülni. Én pedig elsősorban arra számíthatok, amit magam is megéltem.

Színházban rendez?

A film előtt remek foglalatosság és agytorna fiatalokkal dolgozni. Most hívtak rendezni a Színművészetire, Kerényi Imre - Léner Péter osztályában az Én és a kisöcsémet állítom színpadra. Ennek nagyon örülök, mert titkos vágyam a tanítás.

Mi lesz a film után?

Jelenleg négy szerepet játszom, mindegyik egész estét betöltő, folyamatos, örömmel teli színpadi küzdelem. Nincsenek kielégítetlen vágyaim.

Önt ismerve, ezt nem hiszem.

Magamat ismerve, én sem. Szeretném egyszer eljátszani, amit hályogkovácsként, 25 évesen eljátszhattam, a már említett A gondnok címszerepét. Bár tudom, hogy a szerepálmok, amikor valósággá válnak, rendszerint megcsalják az embert. Na és egyszer Svejk is lennék, egyetlen reményem, hogy Peti Sándor hatvanöt évesen játszotta.

(Bóta Gábor, Magyar Hírlap, 2004. január 17.)

a lap tetejére

"Hatvan éve készülök arra, hogy hatvanéves legyek, mégis olyan hihetetlen"

Koltai Róbert:

"Ma is főiskolásnak érzem magam"

Koltai Róbert, megannyi magyar film főszereplője, rendezője, a színházi nézők kedvence, Illetékes elvtárs nemrég múlt hatvanéves.

A színész szerint teljesen természetesen jött el a hatvanadik születésnap, nem váratlanul, hisz hatvan éve készül rá, mégsem tudja elhinni a kerek évszámot. "Ma is annak a főiskolásnak érzem magam, aki voltam. Sőt, időnként arról álmodom, hogy még fel sem vettek a Színművészetire, holott most kértek fel, hogy rendezzem meg Kerényi Imre és Léner Péter osztályának az Ën és a kisöcsém című darabot. Az a tisztelet az igazi, amit a fiataloktól kapok. És mindenki tanár úrnak szólít, a portástól a diákokig"

Hatvan év persze nem múlik el nyomtalanul. Koltai Róbet tavaly esett át egy mutéten; kisebb-nagyobb derékfájdalmakkal jelzett a szervezete. "Most már teljesen rendben vagyok - le kéne kopogni -, sokkal jobban érzem magam, mint annak előtte. És ez nagy szó, mert száguldozós szerepeket játszom, táncolnom is kell. A nátha jobban megviselt, attól jobban féltem, mert a Komédium Színház-beli önálló estemen énekelni kell. És elég kevés a köhögős dal a repertoáromban, bár azért előfordul."

A hatvan év bizony nagypapakor is. Koltai Róbert pedig idejében lett nagypapa. A kisunoka, Dani természetesen csodagyerek. Másfél éves múlt, de fiú létére már beszél, és fantasztikus dolgokat jegyez meg. "Nem vagyok egy technikához értő ember. Amikor elromlik nálunk a lámpa, az unokám azonnal mondja: Papi. Ó a másik nagyapja, az ezermester. Még véletlenúl semPapát említ, hiszen az én vagyok. Aztán ha telefonálok, és ő veszi fel a kagylót, rögtön mondja, hogy ó-a. Emlékszik, hogy vagy három hónapja, egy étteremben, a kifüggesztett óra alatt viccelődtem vele."

Ha Dani kezébe kapja a telefont, nehezen adja át. Pedig mostanában surubben van miről beszélgetni a színésznek és fiának, Gábornak. "Életünkben először dolgozunk együtt - készül a Világszám című film, és Gábor a producere. Komoly gazdasági szakember amúgy, ám filmmel még sosem foglalkozott. Az édesanyjának, a feleségwemnek, Pogány Juditnak most nem jutott szerep, de mint a Filmsziget Kft, a családi vállalkozásunk tagja, maga is részese a munkának."

(Best, 2004. február 20.)

a lap tetejére

Felvétel, indul: a Világszám!

Koltai Róbert nagy utazásai

Széttárja a karját, zavartan pislog, mint egy készületlenségen rajtakapott kisdiák. Nem tudja megmondani, összesen hány ezer kilométert vonatozott, autózott, repült egész életében. Sokat. Ingázott, tájolt, forgatott országszerte, többször is megjárta amerikát. Felcsillan a szeme a javaslatra, hogy utazzuk körbe az utazásait.

Gyerekkorában hová szeretett volna eljutni?
Miután labdaközpontú családban nőttem fel - apukám sportvezető volt -, mindig oda vágytam, ahol a magyar fociválogatott játszott. Arról álmodtam, hogy egyszer én rúgom majd a győztes gólt, valamelyik nagy meccsen. Utána jött az 1954-es világbajnokság Svájcban,oda nagyon vágyódtam.
Kellett volna egy jó tündér, aki teljesíti a kívánságát.
Hálás lettem volna, de helyette jól megtréfáltak a Vasas focistái. Ugyanis ott nyaraltunk mindig az üdülőjükben, a Római-parton. Elhitették velem, hogy labdaszedő-válogatott is indul a világbajnokságon, oda én is bejuthatok. Rugdosták nekem a labdákat, hogy hozzam vissza, stopperral mérték az időt, és jót röhögtek a markukba. Hatalmas ugratás volt, én meg elhittem.
Ezt szeretem magában, Robi - hogy a mai napig megőrizte a csodaváró naivitását.
Most is könnyen átverhető vagyok, bár magam is szeretem ugratni a kollégákat. Szegény Vajda Lacit is mennyit ugrattam! Az egyik legemlékezetesebb Sütő András Csillag a máglyán című darabjához kötődik. Mi Kaposvárott játszottuk, egy időben a Madách Színház előadásával, amelyből filmet is rendezett Ádám Ottó. Kitaláltam, hogy az egyik szereplőt tőlünk hívják meg, nevezetesen Vajda Lacit, és elhalmoztam szemrehányásokkal. "Képes vagy átgrasszálni a filmbe, csak azért, hogy pénzt keressél, Genfbe utazhassál? Nem érzed, hogy ez árulás?" Genfet is kitaláltam, és elhitte. Mindenkit beavattunk, az egyik kolléga még svájci frankot is akart adni, hogy hozzon neki tornacipőt.

Képzelem, milyen arcot vágott, amikor kiderült, hogy rendesen megszívatták.
Finom bosszút állt: a tájbuszból kidobta a sálamat. Ezekről az ugratásokról szól az a dal is, amelyet az önálló estemen énekelek: " és akkor hirtelen eszembe jut egy régi vicc, egy régi poén, nem ismeri már senki, csak én. Elmondanám, de nincs kinek, sehol se agytok, másnak meg úgysem lehet". Sajnos, azok a régi barátok - Vajda Laci, Kiss Pista, Csikos Gabi - , kikkel annyit ugrattuk egymást, már nem élnek. Gabi volt a védőangyalom, amikor kezdő színészként odakerültem Kaposvárra. Éjszakánként bármusorokban léptünk fel, hogy megéljünk.

Kik voltak még az útitársai?
Elsősorban az édesapám, aki hosszan elkísért, sajnos, már elengedte a kezem. Jutka, Pogány Judit, a feleségem, akivel nagy utat tettünk már meg, és a világon minden összeköt bennünket. Pártos Géza bácsi, a tanárom,őt nemrég veszítettem el. Maga volt a megtestesült szeretet, önzetlenség. Egyedül az szomorít el, hogy még a nyolcvanötödik születésnapján sem találtak elég okot, hogy kossuth-díjjal tüntessék ki. Nagyon megérdemelte volna, ő nevelte fel a mai színésztársadalom felét.

Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ma már mindenki csak azt nézi, mit tűzhet a saját mellére. Első filmje, a Sose halunk meg sem kapott díjat itthon, a szakma viszont ezt nevezte be Oscarra, így jutott ki Amerikába.
Eddig mindegyik filmemmel megjártam amerikát, sőt, a Szambával Dél-Amerikát is, ezt a Sao Paulo-i fesztivál elnöke hívta meg. Alig akartam elhinni, hogy tényleg tetszik a filmem, mivel itthon sokan mondták, hogy nem fogják érteni. Értették. A Csocsót is óriási ovációval fogadták. A Sose halunk meg Los Angeles-i bemutatója azért is emlékezetes, mert visszakaptam egy harmincöt éve elveszettnek hitt barátomat, Kővári Pistát. Tizenöt évesen disszidált, és soha az életben nem találkozunk, ha az amerikai felesége nem olvassa el a Los Angeles Times-ban megjelent kritikát. Az volt a címe: Csodálatos, napfényes utazás.

Tartják a kapcsolatot?
Nemrég járt itthon, és megnézett a Luxemburg grófjában. Már nincs senkije az országban rajtam kívül, szerencsére rátaláltunk egymásra.

Félelmetesek a rögtönzései A miniszter félrelép című sikerdarabban. A kollégák hogyan állják meg nevetés nélkül?
Néha nehezen. Egyedúl Kern andrást nem lehet megnevettetni semmivel. Talán kétszer fordult elő, hogy elmosolyodott, nála már az is nagy szó. Egyszer például nagy bajban voltam, mert nem jutott eszembe az kifejezés, hogy "a függőhidak fesztávolsága". Kínomban kitaláltam a "függőhidak perisztaltikáját", ami azt jelenti, hogy bélmozgás. Ettől még andrásnak is megcsillant valami a szemében - nem nevette el magát -, és a szünetben megkérdezte: ezt meg honnét vettem? Díjazta. Egyébként én sem szoktam nevetni. Sőt, minél inkább nevet a közönség, annál komolyabb leszek. Pedig gyerekkoromban mindig csodálkoztam Latabáron, hogyan bírja ki röhögés nélkül, amikor lyan mulatságos dolgokat muvel. Már értem. Az igazi élvezet az, ha az ember teljes komolysággal tud másokat megnevettetni.

Régóta figyelem: az egyik szeme vidám, a másik szomorú. Bejön a színpadra, a nézők fuldokolnak a nevetéstől, maga pedig úgy nézi őket, mintha nem értené, mit mulatnak ilyen jól. A drámai szerepeiben is átjön valami a chaplini kisember mulatságos-bánatos esendőségéből.
Talán a legfontosabb filmjeimben is. Mint a Sose halunk meg, a Szamba, vagy a Csocsó. Abban is,amin éppen dolgozunk. Világszám - ez a címe - , és ez is egy nagy utazás: eltelik benne közel hetven év. Kezdődik a múlt század elején, és a hetvenes években ér véget. A zöme azonban 1956 októberében játszódik. Cirkuszban, vidéki színházakban, presszókban. Tragikomédia. Egyszerre komikus és szomorú. Ugyanolyan szeretne lenni, mint a többi.

Két bohóc a főszereplő. Az egyiket kitalálom, a másik ki lesz?
Gáspár Sándor. A filmben kétpetéju ikrek vagyunk, ő Dodó, én vagyok a Naftalin. A többi szerep is egytől egyig isteni, és remek színészek játsszák: Tordy Géza, Bács Ferenc, Iglódy István, a mulovarnő Györgyi Anna lesz, a színházigazgató Jiri Menzel, a papánkat Bodrogi Gyula alakítja. Tőle vesszük át a stafétabotot. Kicsit családi film is, Pipitér szerepét Gáspár Sanyi kislánya nyerte el a próbafelvételen, ez már a második filmje lesz.

A producer pedig Koltai Gábor, az Ön fia.
Neki, ha minden jól megy, ez lesz a hivatása, és nekem is jó, ha van a családban egy komoly üzletember. Horváth Péter írta a filmet, és persze, mi is dolgoztunk a forgatókönyvön Dés Lászlóval. A mostani már a tizennyolcadik változat. Márciusban kezdjük a forgatást Pesten és környékén, majd útra kelünk Szatmárnémetibe és Nyíregyházára.

Elég sokat utazik mostanában. Nemrég Monte Carloban járt, mint a Monte Carlo című vígjáték egyik főszereplője. A kaszinóban nem fogta el a kísértés?
Arra céloz, hogy a kaszinózás volt a gyengém? Minden szerencsejátékról leszoktam. Magam sem tudom, hogyan. Örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült abbahagynom. Valaha sok pénzt elvertem, mert aki hosszú távon játszik, az mindig veszít. A kísértéstől már csak azért sem kellett tartanunk, mert még a köelében sem forgathattunk. Itthon vettük fel a belső jeleneteket.
Decemberben törzshelyén ünnepelte hatvanadik születésnapját. Mit kívánt magának?
Erőt. A munkáimhoz. Jó néhány hatalmas feladat vár rám. Jelenleg a József Attila Színház új bemutatójára készülök, a címe: Egy hölgy a Maximból (Osztrigás Mici), valamint a már említett Világszám előkészületei foglalkoztatnak. Önálló estemet, a Koltai Kabarét, a Komédium Színházban viszem tovább, az Operettszínházban pedig megy a Luxemburg grófja, és imádom Sir Basil szerepét. Ez is egy nagy utazás. Kisgyerekként itt voltam életemben először színházban. Anyukám elvitt a Csárdáskirálynőre és az Állami Áruházra. Hatalmas élmény, hogy most ott játszhatom az egyik főszerepet. Közben a főiskolásoknak is rendezem az Én és a kisöcsémet.

Nem említette az unokáját.
Danit? Az egy tünemény. Tizennyolc hónapos, és már tudja, hogy ki vagyok.

Nagypapának szólítja?
Ott még nem tart. Annyit mond csak, hogy Óa, mert egy óra alatt tartottam, és azt ki tudja mondani. Ahányszor telefonálok, odaagyják neki a telefont azzal, hogy a nagypapa. Mire beleszól: Óa.

A cikk megírása óta annyi változás történt, hogy a gyerek az anyai nagyapját papinak, Koltai Robit pedig papának szólítja, jól érthetően. A boldog nagyapa leghőbb vágya, hogy egyszer nagy utazásokat tehessen az unokájával.

(Vadas Zsuzsa, Nők Lapja, 2004. január 7.)

a lap tetejére

Nők Lapja, 2004. január 7.