Vonó Ignác
Fejes Endre
2000, József Attila Színház, Garas Dezső
Vonó Ignác

Garas Dezsőnek nyilván nem lehetett könnyű egy hajdani önmagától korban, alkatban, stílusban annyira távol álló Vonó Ignácra építeni az előadást, mint amilyen Koltai Róbert.
(…) A kísérlet - most már elmondható - kitűnően sikerült: Garas Dezső Koltai alakjában és alakításában nem egykori önmagát kereste, hanem tág teret adott a színésznek. A Koltai felmarkolta identitásdráma napjainkban kínosan aktuális: másnak, többnek lenni és főként látszani, mint ami megadatott, létező és ismerős magatartás. Koltai ezen belül úgy építi fel szerepénel ívét, hogy a második részben, a leleplezéstől való félelem szorításában és annak elutasításában, a minden mindegy őszinteségében egzisztenciálisan is megérintse a nézőt. A dráma záróakkordjában kitörő megkönnyebbült, elkeseredett nevetésével - amivel a városra zúduló orosz tankokat köszönti - Vonó Ignác elhárítja a happy endet és a tragédiát is.
(Földes Anna, Criticai Lapok, 2000. 11-12.)