Varsói melódia
Zorin, Leonyid
1981, Csiky Gergely Színház, Ascher Tamás
Viktor

Nagy alakítás Koltai Róbert eszköztelen játékkal "előállított" Vitekje, mellyel a színész a látszat erő mögött érzékelteti a gyengeséget is. Amikor húsz év múlva találkoznak, kapcsolatuk már csak közhelyekre szorítkozik. Nem tudtam, hogy a közhelyek égési sebeket okozhatnak bennünk, nézőkben…
(Leskó László, Somogyi Néplap, 1981.)

Ami igazán érdekes ebben a Varsói Melódiában, az Pogány Judit és Koltai Róbert színészi összetartozása. (…) A Varsói Melódia most jó alkalom nekik arra, hogy megmutassák, összetartozásuknak mennyire fontos eleme a különbözőségük. Úgy tűnik, mindketten a legesendőbb pillanatában érik tetten a hőst, akit megjelenítenek, azon a ponton, ahol az emberi mivoltában teljesen lemeztelenedik, kiszolgáltatottá válik. Ez a pillanat bármennyire is groteszk (mert minden esendőség az), mintegy kihívja, kiprovokálja a szeretetet. Előbb a színészből, majd a színész által a nézőből. De ebben a szeretetben nyoma sincs az érzelgősségnek. Nagyon is "száraz" szeretet ez, sokkal inkább látás, mint elérzékenyülés, mondhatnánk, lelki technika a színpadi figura (a megírt vagy megálmodott alak) megértéséhez, elfogadásához. A teljes önátadáshoz. Pogány Juditnak ahhoz, hogy megtalálja ezt a pontot a Varsói melódia Helgájában, sarkított, szélsőséges lélektani szituációra, drámai pillanatra van szüksége. Koltai Róbert Viktor figuráját inkább a groteszk felől közelíti meg. De a Pogány-féle dráma éppen sarkítottságából eredően állandóan groteszkbe játszik át, s a Koltai-féle groteszk, mely a hétköznapi kisszerűségben minduntalan az örök emberit csillantja meg,szívszorító dráma. Ez a kettősség azonban nem csupán két színész különféle szakmai módszere, hanem két küéönböző emberi sors is. Helga az "ihletett", az "elhivatott", a "művész", aki legintimebb pillanataiban is kissé a rivalda fényében érzi és érzékeli magát. Viktor, ha kedvét leli is az élet által kínált szerepek eljátszásában, ezt mindig "amatőr" módon teszi, elügyetlenkedi a tündöklést, s akkor tündököl, mikor nem akarja túlszárnyalni önmagát. A stílus, ami maga az ember, a kaposvári Varsói melódiában maga a darab is: két magatartás konfliktusainak és egymást kiegészítő hullámzásainak története.
(Pályi András, Színház, 1981. május)