Néhány szó a Szambáról

A közönség véleménye nem mindig egyezik meg a kritikusokéval. Sőt, volt idő - az ötvenes-hatvanas években Magyarországon - amikor csak olyan filmet volt érdemes megnézni, amit a kritika lehúzott, és amiről ódákat zengtek a kritikusok, arról tudtuk, hogy holtbiztos unalom. A "művészfilmek" kora volt ez, amelyben minden mögött mélyebb értelmet kellett keresni, a hosszú néma bolyongások, a szélben lobogó sálak, Antonioni, a Vörös sivatag kora. Én meg valahogy mindig jobban szerettem az olyan filmeket (könyveket, zeneműveket), amelyekben a kard kardot, a csók csókot, az ármány ármányt jelent. Fernandelt, Louis de Funest, Chaplint, akik a könnyek között is mosolyt fakasztanak.
Koltai Róbert új filmjének hősét nem lehet nem szeretni. Mert bár a tulajdonképpeni főszereplő a fia, id. Szasmba Ottó nem marad sokáig a háttérben, sőt, még Tibor életének legfontosabb pillanataiban is mindig ő bukkan fel, katasztrofális következményekkel. A gyerek tehetséges, de menekül az apja árnyékától, ő miatta nem akar színész sem lenni, sőt, még a nevét sem akarja viselni. A film elején így mutatja be az apját:
" Aki ott ugrabugrál, az az apám, id. Szamba Ottó, a tiszabottyáni testedző kör edzője, gyúrója és szertárosa. Apa volt a mi kis városkánk lelke, mozgató rugója, középpontja. A focicsapaton kívül ő vezette az énekkart is, de mindenekelőtt az amatőr színtársulatot - ahol természesen a főszerepet is magára osztotta."
Id. Szamba Ottó fergeteges figura, a színpadon szégyentelen ripacs, és az életben is lehetetlen, sőt néha botrányos a viselkedése, de van benne valami elpusztíthatatlan életerő, a színház mélységes szeretete élteti és segíti minden viszontagságon át. A film egyik legmulatságosabb jelenete, amikor id, Szamba Ottó sikkasztásért börtönbe kerül, (természetesen a színháznak kellett a pénz), és a fia meglátogatja. Az ember valami szomorú, tragikus találkozást vár, elképzeli a megtört apát, akinek a fia előtt szégyenkeznie kell. Ezzel szemben mi történik? Szamba a börtönben is színtársulatot szervez, mire Tibor odaér, már javában folynak a próbák, és a hétpróbás bűnözők is megszelidülnek.
Az utolsó jelenet ("Szia, Apa") csak annak nem életből ellesett, aki még soha nem beszélgetett a halottaival. Én ismertem olyan embert, aki rendszeresen járt ki a temetőbe szeretteihez, és mindenről beszámolt nekik, sőt még az új kocsiját is kivitte "megmutatni". Hogy Szamba - a nyomtatásba került nevén kívül - csak a bepólyált kezét-lábát vihette mutatóba? - hát Istenem, mindenki azt viszi, amilye van. A lényeg, hogy itt sem a könny, hanem a mosoly dominált, és utólag is csak elnéző fejcsóválással emlékszünk vissza id. Szamba kalandjaira. (…)
Koltai Róbert kedves mosolyát, szinte gyermekien bizakodó természetét örömmel idézem fel, amikor róla szólok. Egyik este én vittem el a moziba a Szamba vetítésére, mert Bunyik Bélának a repülőtérre kellett sietnie, és észrevettem, hogy kíváncsi az Oldsmobilra. Megmutattam a műszerfalat, és mondtam, hogy nyugodtan nyomogasson végig minden gombot, majd meglátja, mi történik. Megnyugtattam, hogy a James Bond filmekből ismert katapult nincs beépítve. Így aztán egész úton a kocsival ismerkedett - hol a fejtámla jött előre, hol a lábát emelte fel az ülés alja, máskor meg a háta közepébe nyomódott egy púp. Ugyanilyen kíváncsian nézte később, hány ember jön a moziba, látszik-e az arcukon a várakozás, fog-e nekik tetszeni a film.
Kedves Robi, szívesen megismétlem, amit már szóban elmondtam: nekem nagyon tetszett a Szamba. Lehet, hogy azért, mert én is abban a korban nőttem fel. Azt a kort pedig mosoly nélkül nagyon nehéz lett volna elviselni.

(Jancsó Zsuzsa, Amerikai Magyar Hírlap, 1996. nov. 1.)